Címke: Kustán Magyari Attila

Az állam össze kell fonódjon a társadalommal – azaz populistává kell válnia ahelyett, hogy elitista maradna – és hadat kell üzennie az őt foglyul ejtő gazdaságnak. Nekünk az államot, az államnak a gazdaságot kell uralnia

Az újságíróval már nem vitázik szinte senki: címkéz, gyaláz, fenyeget. Az újságíró ügynök, szócső, kém, ellenség, hazaáruló – már amennyiben nem éppen megfelelő, amit ír

A nap végén pedig azt kell eldönteni, hogy fasiszták vagyunk vagy antifasiszták. Ahogy Tamás Gáspár Miklós írta nemrég, „Aki nem antifasiszta, nem fasiszta. Csak egy kicsit”. És az már éppen elég.

Sokunk számára nem ijesztő egy színes világban élni, ahol a különböző emberek különbözőfélék – és ez mégsem káoszt okoz, hanem egy másféle rendet.

A fojtogató közélet, a mindennapos értelmetlen viták és korlátozások senkinek nem tesznek jót. A gondolatok szűkössége öli meg a jövőt, a demográfia másodlagos.

Az igazságtalan és egyenlőtlen ország gyógyszere pedig nem a neoliberális ámokfutás, hanem a szociális problémák kezelése.

Sokan megfogalmazták már, hogy a technológia fejlődésével egyre kevesebb munkára lesz szükség, vagy rövidebb munkahétre, vagy rövidebb munkaidőre.

A kioktató, elitista politika helyére a hasonlóan szemforgató, de látszólag a néppel összhangban levő lép. Az, amelyik ugyanazt folytatja, amit rég megkezdtek, de másképp tálalja.

A tömegeket depolitizáló hatalomról egyre inkább kiderül, hogy képtelen átvinni bármilyen népakaratot, ráadásul bunkósbotnak használja a tudományos vagy annak tűnő érveléseket

Manapság már csak banánokkal dolgozunk, sejtelmes, homályos utalásokkal komplex társadalmi folyamatokra, amelyek végül néhány pixelben „válnak érthetővé”. Gyorsfagyasztott üzenetek...

Napi 215 millió dolláros keresete többek között abból származik, hogy nem fizet rendesen adót, és rettentően alulfizeti a munkásait – azaz megfosztja őket egy decens élettől, a maga javára.

Európa a román elit egy része számára nem más, mint a giccses reklám a tévében, a különbség, hogy ezúttal nem a mosószert értékesítenék, hanem önmagukat, cserébe a voksokért.

Nem kell mérőműszer ahhoz, hogy szolidárisak legyünk, elég rájönni arra, hogy egyikünk sem a világ közepe, egyikünk sem kell versengjen magyarságtudat-olimpián.

Kínos népámítás, ami zajlik, és a távol maradók egyre nagyobb aránya jól mutatja, hogy egyesek nem tudnak, mások nem akarnak részt venni a cirkuszi mutatványoknak megtapsolásban.

A szakadék szélesedik, az emberek pedig nem is hisznek abban, hogy értelme volna olvasni: egyrészt, mert drága mulatság – szemben a szinte ingyenes tévézéssel –, másrészt nincs hozzá tudáskészletük.

A Brexit a butább osztálytárs, a csúnyább haver, a szegényebb szomszéd – azért van, hogy egy kicsit jobban érezzük magunkat mi, akik nem ő vagyunk.

A szemet lecseréli a kamera, az agyat az algoritmus, és majd úgy vágják ki a sajtot nem megfelelően szóró kollégát ímélben, hogy életében nem látta, akik alkalmazták.

Nem az a kérdés, hogy az államok vagy a vállalatok uralkodjanak-e fölöttünk, hanem hogy miért nem mi uralkodunk fölöttük? A tőke és hatalom küzdelmében épp csak rólunk nem esik szó.

Románia globális helyzete nem könnyű. Félperiférián éldegél, a nagy gazdasági változásokat alaposan megsínyli, és félgyarmati pozícióban van.

Szóval picikét rothad a világ, állítólag. De ezt nem érezzük a nemhelyeken, amikor nemszolgáltatásokat kínálnak nememberek. Ott minden olyan rendben van.